A nap további része egyenlő a pokollal. Mindenki csak ordibált utánam. Mintha embert öltem volna. Tuti ha tudnák hogy én is Wave Resque-s vagyok, nem piszkálna senki. Nem értem, mi bántja nekik a szemüket. Ezeknek, akik közül van olyan, aki az életben még rám se köszönt a folyosón, most úgy szekál, mintha mindig is utált volna. Zac-kel beszélni fontos lenne. Amikor meglátom, hogy Tina picit mosolyogva elhagyja az iskola területét, nagyon kell türtőztetni magam, hogy ne ordítsak utána, hogy Köszi, te csitri!, de inkább nem teszek semmit. A lányok lefognak. Köszönöm nekik. Ha velem elszáll a ló, a fél iskola holtra lenne verve már ma délutánra.

A kapu felé nézek. Gavril ott áll. Mit kereshet itt? Eleve nagyon régen láttam már, jó lesz egy nagyot dumálni. Vagyis remélem, hogy hozzám jött. Amikor meglát, egy hatalmas vigyor terül el az arcán. Ebbe a mosolyba zúgtam bele még évekkel ezelőtt. Aztán kiderül hogy ki is igazából. Tanya kinyitja a kaput és szinte azonnal gyors tempóban sétálni kezd felém. Jó, picit zavarba hoz a helyzet mert még egy hete erről álmodoztam. Most már meg arról hogy mikor ölelhetem meg újra Zac-et. Gavril egyik legjobb haverját. Most picit árulónak érzem magam, de mivel ő más, emiatt nem is vágyhatok rá úgy, mint Zac-re. Szeretni tudna, de úgy mint Zac… úgy soha.

-Szia, Holli. –mindig így hív. Mondjuk mindannyiunkat a vezetéknevén szólítja. Szóval ő is tudja, hogy a szemüveges Alice és én egyek vagyunk. Jó, legalább előtte sem kell tagadnom.

-Szia, Gavril. –közelebb megyünk, majd pár másodpercre átölel. Picit ez a kar is enyhíti a szomorúságom, de Zac-é enyhítené a legjobban.

-Bocsáss meg, nem vagyok olyan, mint a haverom. –elenged, majd ennek hallatán legyintek.

-Nem baj az. –elmosolyodok, majd a csajokhoz fordul.

-Ha akartok, jöhettek, de most inkább csak Alice-szel akarok menni. Zac mondta hogy vidítsalak fel mert hallotta hírét hogy rossz kedved volt mert piszkáltak miatta. Alig bírtuk mi is megvédeni ma a suliban. Mindenki nekiugrott. De miért? Azt nem értem.

-Mi sem értjük. –mondja helyettem is Emily. –Kiderült valahonnan, de szerintem a Handsome Boyz-on talált bejegyzésből és egyből mindenki nekiugrott Alice-nek. Képzeld el Alice-t ahogy bever az évfolyam legmenőbb gyerekének, de akkorát hogy a srác úgy hátraborult mint karácsonyfa januárban.

Gavril szemei kikerekednek és kis híján elneveti magát.

-Ja igen, aztán meg beszólt a suli legnagyobb kurvájának hogy hagyja békén Zac-et ő, nem Alice.

Gavril tapsolni kezd majd megpaskolja a vállam. –Ügyes vagy, büszke vagyok.

Én csak oldalra fordított fejjel rámosolygok. –Nem kellett volna. Ja, mit akarsz?

-Egy kis felvidítás. Titok, gyere. –megfogja a karom és elvezet a barátnőimtől. Azért elköszönni kéne.

-Gavril, barátnőim…?

-Ja, bocsi menj, köszönj el tőlük. –elengedi a karom, hadd menjek vissza.

Visszakullogok a barátnőimhez és mind a négyen egyszerre ölelnek meg.

-Istenem, Alice… hogy alakulhatott ilyen rosszul? –kérdezi Jane.

-Hát így hozta az élet. Na megyek, nem tudom mit akarhat.

-Menj, szia. Akkor ma este Jane-éknél? Vagy ne? Vagy inkább holnap próbáljunk?

-Nem tudom, inkább holnap. Ma kész vagyok. –vallom be. És tényleg igaz. Ott volt a verseny, a BoyzIsland háttértáncosai is lehetünk, ha nyerünk, Zac-re inkább nem mondok semmit, mennyire.. aw, és aztán ez az egész kiderült dolog.

-Jó, menj. Szia Alice. –mondja végül Emma és gyorsan összepacsizunk öten, halkan eldurmoljuk a csapatunk nevét, majd már rohanok is Gavrilhoz.

-Na hova szeretnél menni? –kérdezem meg. Rám emeli a két szinte fekete szemét. Felrántja a szemöldökét.

-Hogy te milyen kíváncsi vagy? Mondjuk két lehetőség van, először az egyikbe, majd a másikba viszlek. Jó?

-De hadd találgassak! –nyaggatom. –Ugye az egyik vagy mindkettő Zac-hez fűződik?

-Az egyik igen, de a másik inkább a második mániádhoz, nem a tánchoz.

Sok mániám van. Zenehallgatás, novellaírás, vásárolgatás, és könyvolvasás. Nem tudom most melyiket akarja űzni. Lehet hogy vásárlás lesz. Hisz’ nincs is nálam pénz!

-Nem tudom, passz! Olyan sok mániám van!

-Majd megtudod. –mosolyodik el. Nem tudom levenni az arcáról a szemem. Annyira… sem fiús sem lányos alkat. Kicsit mindkettő. Ez különbözteti meg a homokosokat a többiektől, hogy picit mindkettőből van belőlük. De én így kedvelem Gavrilt, így. Amilyen fura. Amilyen elvontabb gondolkodású. És amilyen totál más velem, mint mással. Míg más lányok úgy nem érdeklik, mint annak a rendje, addig ha velem van valami baj, már pattan.

            Egy ideig a fűutcán sétálunk, Gavrilt kérdezgetem a következő előadásukról. Aztán eszébe jut valami.

-Alice, ezen már Andrew és Tanya gondolkodott. Szóval, mivel itt a két főnök, ezért kérdezem én tőled: benne lennél-e, hogy a két csapat együtt dolgozzon és a két csapatból csinálnánk egyet? Valami találó nevet kitalálnánk, aztán már kit fog érdekelni, hogy ki kivel kavar. A lényeg lenne, hogy együtt dolgozik a két csapat, akikért veszve vannak az az országban. Benne lennél-e te? Mondjuk még a többi csapattagodat is meg kell kérdeznünk, de mivel te vagy a főnök, tőled kérdeztem. Elgondolkozol rajta? Szerintünk nagyon jó lenne. –picit megáll és megigazítja a táskája pántját.

Belegondolok. Most hirtelen csak egyetlen dologra tudok gondolni. Zac mindig ott lesz. Mindig. Nem úgy, mint most, hogy nincs itt, hanem mindig. Mindig együtt táncolhatunk. Mindig egymás szemébe nézhetünk és megmutathatjuk a világnak, milyenek is vagyunk. Másik oldalról is jó. Legalább kevesebb lesz a piszkálás. Kevesebb lesz a távolság a két csapat között. Jó ötlet. Én benne vagyok. De a barátnőimet is meg kell kérdeznem majd.

            Miközben gondolkodok, odaérünk egy bolthoz és Gavril csak áll az ajtó előtt és vár hogy rájöjjek. Felnézek. Egy butik. Ruhák. Vásárlás. Imádom ezt a Gavril Carpentert!

Ránézek és elmosolyodok. Ő is mosolyog.

-Na, bemegyünk még ma?

-Be. Van pénzed?

-Szerinted ha nem lenne nálam, minek hoztalak volna ide?

-Honnan tudjam? Na, menjünk már! –bíztatom és bemegyünk az ajtón.

            Egy ideig csak masírozok a polcok között és nézelődök. Nincsenek is olyan jó ruhák most. Hatalmas a leárazás, az biztos, ne hogy nem jó ruhákat áraztak le, az is biztos. Gavril már másodjára megy be a próbafülkébe. Talált magának egy farmert meg egy Vans-os pulcsit. Legalább neki jól megy. Nézem ahogy nézi magán azt a kék felsőt, és mélyülten gondolkodik hogy megvegye-e magának vagy ne. Arrébb siklik a tekintetem és megakad a szemem egy ZS feliratú pólón. ZS, várjunk! Az a monogramja Zacnek! Odarohanok és lekapom a polcról. A póló alap színe kék, olyan kék, mint amilyen pólója van Zacnek és a felirat rajta fehér. Gavril észreveszi hogy nagyon szemezek azzal a pólóval ezért mellém áll.

-Hm. Jól állhat rajtad. De mi fogott meg benne? Csak egy Z meg egy S betű van rajta.

-Gavril! Zacnek mi a monogramja? –mutatok a pólón látható két betűre.

-Ja. Szóval neki akarsz boldogságot okozni ezzel?

-Neki már az boldogság hogy vele vagyok. –mondom mosolyogva, majd a próbafülkére mutatok. –Ugye tartod a függönyt hogy nehogy valami kukker benézzen?

-A biztonságod az első, Holli.

            Pár perc múlva már nevetve ülünk egy pizzázóban, mellettem egy szatyorban a ZS feliratos pólóval. Zac nagyon magánkívül lesz. Gavril épp nyelné le a pizzáját de rávigyorgok és a falat kis híján cigányútra tér, ezért elkezd köhögni. Nevetek, de attól még oda,egyek hozzá és egy jó nagyot ráütök a hátára. Amikor a légútjai felszabadulnak, végre hangosan is tud röhögni. Legalább tényleg jókedvre derített. Már régen megettem a pizzám, már csak Gavril hagyott belőle. Azt állítja, nem bírja megenni. Hiszen az csak két nagy harapás aztán kész!

-Megeszed, vagy ledugom a torkodon de az fájni fog.

-Jobban fáj az, ha megeszem. Tömd már be magadba. Mi bajod lesz belőle? –nyújtja felém de visszalököm a tányérjára. Kitör belőle a röhögés.

-Te vetted magadnak. Amit kiszedsz azt meg kell enned. Anyáék mondták, ők nekik reklamálj! –mindjárt elröhögöm magam.

-Á, leszarom az egészet! Húzzunk a másik helyre.

A pizzára mutatok. Arra a finomságra. –Te most itt hagyod szerencsétlent? Te áruló! Gavril Carpenter! Ezt nem gondoltam volna.

-Akkor edd meg ha annyira akarod.

-Biztos nem. Tényleg húzzunk innen. –nevetek fel majd megfogja a karom és szépen elhúz onnan.

            Gavril mellett igazán lázadónak érzem magam. Mindig annyit ökörködünk és baromkodunk együtt, mint a négy barátnőmmel összesen. Egymásba karolva megyünk az utcán, mint egy pár, de tudjuk hogy sosem lehet köztünk semmi. Eleve Zac a mindenem. Gavril is sokat jelent nekem, de a legjobb barátomnak tekintem. És tudom hogy ő is csak legjobb barátjaként tekint rám. Egy idő után Gavril odaadja nekem a napszemüvegét. Csak furán méregetem a kezében lévő fekete szemüveget.

-Ezt meg minek? –kérdezem meg.

-Nem akarom ellőni a meglepit. Na, tedd már fel, mindjárt ott vagyunk. –még mielőtt elindulnánk, szétnézek az utcán. Nem látok itt semmi olyan helyet, ami ekkora meglepi lehetne. Van itt egy virágbolt, egy papír írószerbolt meg egy cukrászda. A másik oldalon sincs semmi érdekes. Nem értem.

Felteszem, majd belém karol és vezetni kezd. Annyira sötét ez a tetű hogy nem látok ki rajta. Ez volt a pláne benne hogy ne lássak ki. Gavril nagyon gonosz ember tud néha lenni!

-Vigyázz, lépcső. –mondja, én meg elkezdek úgy lépkedni mint egy gólya. Gavril kis híján megfullad a röhögéstől.

-Jól van na, bakker, te látsz én meg ettől a sötétített szartól semmit. –vágok vissza és ahol sejtem a vállát, beleütök az öklömmel. Még jobban röhög, majd kinyit előttem valami ajtót és most érzem magam úgy hogy totális sötétség van körülöttem. Viszont hangokat hallok. Nem tudom beazonosítani hogy hol vagyok.

            Leszedi rólam a szemüveget Gavril. Körbenézek. Edzőterem. Ez meg mi? Ezt nem értem… majd megértem. Azonnal kiszúrom Zac-et, ahogy épp két kisebb súlyzóval erőlködik. A napi szokásos fekete póló egy fekete farmerral. Most úgy odarohannék hogy megölelhessem hátulról és érezzem, ahogy feszülnek azok az izmok. Ránézek Gavrilra. Gavril pedig Zac felé biccent.

-Menj már, nyugodtan mehetsz. –ahogy ezt kimondja, gyorsan hálásan megölelem majd Zac felé rohanok.

            Úgy futok hogy ne vegye észre. Majd picit meg is fog biztos ijedni, de már van egy tervem. Egy padon ül. Úgy ül rajta, hogy én még pont mögé férek. Mögé ülök. Még mindig nem vesz észre. Majd két karomat a hasa előtt összekulcsolom és az arcomat a hátának döntöm. Érzem ahogy az izmai egyfolytában csak dolgoznak. Észrevesz, mert lehajol a földre, biztos leteszi a két kezében lévő súlyzót.

-Lice! –mondja a nevem tiszta boldogságból, a hasa előtt lévő két kezemre fekteti a kezeit és picit hátrafordul hogy lásson. Felnézek rá.

            Azok a szemek, te jó isten! Óvatosan hozzáérek a karjához.

-Nem tudom még mit akarsz fényesíteni magadon. –végignézek rajta. Tényleg. Miért csinálja? Hiszen már így is döghelyes, és akkor ezek után mit akar még? Ahogy megláttam hogy ott edz, hirtelen eszembe jutott hogy Gavril mesélte hogy Zac-ék bizony járnak ide. Hirtelen nem jutott eszembe hogy miért is jöttünk ide. Baromi hálás vagyok Gavrilnak.

-Hogy neked tökéletes legyek.

-Te így is az vagy. –vágok vissza és felkelek mögüle és elé akarok ülni. Egyből megérti a célzást, és a padon picit hátrébb csúszik. Beülök a két lába közé és a keze azonnal rátalál a hasam és a derekam környékére. Na erre vágytam mióta piszkálnak a többiek! Hogy valaki jókedvre derítsen. És valakinek az életet jelentsem. A vállamra hajtja a fejét, én a kezeimet az ő védő-kézfejére teszem. Hirtelen lenézek. A két kis súlyzóra.

            Nem tudom miért egy kicsit erőlködni lett kedvem. Egy kicsit ráerősíteni a karjaimra. Erős kezeim vannak, de szeretnék egy kicsit jobban illeni Zac-hez. Elengedem a kezét, lehajolok a két súlyzóért. Észreveszi Zac és kérdően pillant rám.

-Lehet párat emelgetni vele? Vagy nem szabad?

-Nem szeretném hogy megsérülj. Én is ezzel a súlyzóval szenvedtem sokat. Egyszer elhatároztam, hogy annyit csinálok meg, amennyit bírok. Aztán az erőm vége felé egy kattanás, és baromira fájt a karom. Kiderült hogy megrepedt az egyik izmom, szerencsére nem szakadt el. Nem akarom hogy olyan fájdalmat érezz, mint én akkor.

-Nem lesz baj, ne aggódj. –mondom neki. Látom hogy ezzel megnyugszik. -Nem százat akarok, csak egy olyan tíz-húszat.

Megrázza a fejét. –Miért vagy ilyen akaratos?

-Mert még jobban illeni akarok hozzád.

-Nem kell ilyenen filóznod mert így is tökéletesen illesz hozzám. –az orrával megsimítja a fülem és a nyakam közti részt. Libabőrt fakaszt rajtam.

-De akkor is akarok egy kicsit. Így is erős a karom, de egy picit erősebbé akarok még válni. Hogy Alex-nek még nagyobbakat beverjek.

Erre elmosolyodik. –Azt majd én elintézem. Az én rokonom, én verhetem meg.

Csalódottan ránézek. –Én nem?

-Ez nem női munka. A védelem a férfi dolga.

-Ajj. Nem érdekel, akkor húsz mehet? –kérdezem és már emelném a súlyzókat, amikor megálltja a karom.

-Nem engedek húszat. Csak tizenötöt. Ha bármi furát vagy fájdalmasat érzel, azonnal szólj. –látom rajta, hogy nagyon aggódik. Ez csak egy sima súlyzó! Ő minden nap ezt csinálja. Mindegy. Tudom csak megvédeni akar minden rossztól.

-Ne aggódj, nem lesz bajom. –nyugtatom meg.

-Aggódok, mert nem akarom hogy bármilyen bajod essen. Azt akarom hogy mellettem egyetlen hajszálad se görbüljön meg.

-Simán csak szeretsz.

-Igen. –ezzel elengedi a kezem, újra megtalálja a derekam környékét, újra a vállamra hajtja a fejét, én meg elkezdem emelgetni a kezem.

            Érzem hogy az izmaim mozognak, hogy erőlködnek. Az első tízet úgy megcsinálom, hogy szinte észre sem veszem. Onnantól, mintha lőttek volna a sima súlyzónak, úgy érzem, mintha száz kilót kéne emelgetnem kezenként. Még van kettő. Meg tudom csinálni. Nem érdekel hogy mennyire fáj. Megígértem Zac-nek, hogy megcsinálom. Az utolsó emelést csinálnám, amikor óriási fájdalmat érzek a karomban, mintha még kattant is volna. Sosem voltam sírós típus, de kis híján elbőgöm magam, annyira fáj.

Zac azonnal észreveszi hogy baj van. Kikapja a kezemből a két súlyzót, ledobja a földre, és a vállamhoz kap.

-Lice, megmondtam! Istenem, még jobban vissza kellett volna tartanom téged…

-Miért magadat hibáztatod? –kérdezem zihálva, majd megint belenyillal a fájdalom és a mellkasába fúrom a fejem. Nem bírom már. Ez nagyon durva.

-Jobb okot is kitalálhattam volna, hogy ne csináld meg. –esküszöm, nagyobb pánikban van mint én. Óvatosan megtapogatja a vállam. Eléggé fel van dagadva. Nagyon lágyan masszírozni kezdi. Picit fáj, de nagyon jó érzés. Csak meghúzódott ezek szerint. Lenyugszok, de a fejem még mindig a mellkasába fúrva tartom. Jó hely az nekem.

Két perc múlva nagyjából elmúlik a fájdalom, egy-két apróbb mozdulatnál még belesajdul valami kis fájdalom-féleség, de az nem vészes. Zac pár másodperc múlva elengedi a kezem és akármennyire fáj megmozdítani, szemben fordulok vele, a két lába közé ülök és hozzábújok. A lábaimat felteszem a padra, az oldalához. A karjai a hátamon újra megtalálják a helyüket, az állát a fejemre helyezi. Mélyen beszívom a felsőjének az illatát, ami egyszerre kicsit izzadt és a dezodorjának a keveréke.

-Jobban vagy már? –kérdezi

-Így a legjobban. Köszönöm.

-nem kell mit megköszönnöd. Ezt bármikor megtettem volna. Szerencsére csak görcsbe állt, nem lett nagyobb baj. De ugye soha többet nem veszel a kezedbe súlyzót? Az az én dolgom hogy erős legyek, neked az a dolgod hogy ugyanilyen szép maradj. Mondjuk nekem nem lényeg a szépség, ha dupla ekkora lennél akkor is szeretnélek.

-Akkor nekem nagyon jó sorsom van. –mondom és csak nézek előre és nézem ahogy körülöttünk midenki bele van merülve az edzésbe. Zac is bele volt. De most van neki fontosabb is az edzésnél. Az pedig én vagyok. És jó tudni hogy az a szerencsés én lehetek.

 

Oldal: 5. fejezet
Hollister- Wave Resque és SomIster - © 2008 - 2024 - hollister-waveresque.hupont.hu

A HuPont.hu weblapszerkesztő. A honlapkészítés nem jelent akadályt: Honlapkészítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat