Arra pattan ki a szemem, hogy belesüt a nap a szemembe. Olyan érzés, mintha most helyben megvakulnék. Kiégeti a retinámat a hirtelen fény. Megfordulok és egy puha de kissé kemény felületnek ér a fejem. Majd egy ismerős érzés a derekam és oldalam környékén. Hogy nem gondoltam hogy az Zac!? Egy kérdés motoszkál a fejemben. Zac nem hord sosem este felsőt?

-Alice. –szólít. Kissé még rekedt a hangja. –Ébredj. Kéne egy kicsit gyakorolni még. Vagyis nem tudom.

-Minek? –kérdezem, felnézek a két szép kék szemébe. Elmosolyodik.

-Olyan szép vagy, amikor még nyűgös vagy.

-Te sem vagy semmi. –vágok vissza. Felnevet majd picit közelebb von magához. Ennél jobb helyet… el nem tudok már képzelni. A válla környékére fektetem a kezem és csak bámulok ki a fejemből. Nézegetem azokat a kiskori képeket a falon Zac-ről, amiket eleinte észre sem vettem.

            Zac hirtelen a fejét az enyémhez érinti. Összekoppan a fejünk. Erre már ráemelem a tekintetem.

-Lice, mi baj?

Elmosolyodok. –Semmi.

-Olyan szomorkásnak látszol. Tudod ha bármi bánt, az első hogy nekem szólsz.

-Tudom. –bólintok. –De tudom azt is hogy sok szomorúság nem érhet melletted. Mert te így is úgy is tennél arról hogy jókedvű legyek.

-Ezt jól mondtad. –mondja, és kissé ellazul, a fejét visszafekteti a párnájára és igazít picit a karján. Így már teljesen át vagyok nyalábolva.

-Lice. –mondja. Nagyon nyűgös arcot vág. Túl őszinte a hangja. Nem bírok ellenállni hogy ne nézzek rá.

Felnézek rá. Mélyen a két kék szemébe merülök. Közelebb hajol hozzám. Olyan közel van a szánk hogy ha egy kicsit is megmozdulnék, már rég összeérne. De akkor olyan nehéz lenne elhúzódni! Pimasz vagyok, várom hogy Zac tegye meg inkább. Ő valahogy mindig tud fékezni magán. Ha csókolózni kell vele… én nem nagyon. Még mielőtt megtenné, még szinte a számnak suttogja azt a szót ami szerintem a világ legszebb szava.

-Szeretlek. –nem tudok mit tenni. Nekem kell. A szájára tapasztom az enyémet. Meglepődik, de a sóhajából tudom hogy vágyott rá.

            Kiss é rám nehezedik és szinte azonnal a vállam és hátam környékére csúsztatja a kezét. Az enyémet a széles vállára ejtem. Picit helyezkedik hogy ne nyomjuk össze egymást. Úgy látom ennek sem lesz jó ideig vége!

 

 

Az utcán sétálunk. Egymás mellett. Kéz a kézben. Hogy máshogy mehetnénk!? Zac fülhallgatójának egyik fele az én fülemben, az övében a másik. Az egyik kedvencét hallgatjuk, a Thug feeling-et. Hallottam már vagy ezerszer de imádom látni hogy ellazul a zene alatt mellettem. Rámosolygok. Ő vissza rám. Megszorítom a kezét. Visszaszorítja.

Amikor vége, a zsebéhez nyúlok és kiveszem a telefonját belőle. Szokatlan még rajta ez a farmer. Még szoknom kell a látványt. Picit furin érzem magam ebben a rövidnadrágban de Zac megnyugtatott hogy eszméletlen jól áll rajtam. Ha ő azt mondja, hiszek neki. Mielőtt elmentünk a versenyre, hazaléptem és átöltöztem. Anyáék letámadtak hogy milyen volt Zac-éknél. Picit tompítottam. Azt mondtam hogy rendes srác, talán –kiemelve a szót –kikezdenék vele, de ez tőle függ és szerintem nem enne rajtam semmit. Még mintha csalódottak is lettek volna! Egyre érdekesebb az egész. Váltok zenét. Amikor megpillantom a listájában azt a zenét, amiről mindig Zac jut eszembe, felsikkantok halkan. A fülemhez hajol.

-Mit találtál, Lice? –kérdezi.

-Egy olyan zenét amiről mindig te jutsz eszembe. –válaszolok felé fordulva, két centire van egymástól az arcunk. Nem csókol meg. Pedig szeretne. Látom a szeméből. Inkább elfordítja a fejét és mosolyog. Ránéz a telefon képernyőjére és még nagyobbat vigyorog.

-Arról nekem is te jutsz eszembe.

Meglepődök. Majd eszembe jut egy ötlet. –Akkor az legyen a zenénk.

Megszorítja az ujjaim, majd a szájához emeli. –Az tökéletes lesz. Majd arra táncolgatunk majd ha kettesben maradunk.

Megcsókolja a kézfejem majd leereszti a kezünket. Én meg csak vigyorgok.

            Nem is olyan sokára odaérünk a verseny helyszínére. Mintha évekkel ezelőtt láttam volna utoljára azt az épületet! Pedig csak pár napja. Zac egy kicsit megrezzen. Sosem láttam még ilyen idegesnek. Az arcáról is lerí hogy teljesen össze van szorulva. Meg kell próbálnom megnyugtatni. Más nem jut eszembe hirtelen.

Felé fordulok és két kézzel megölelem. Eleinte nem érti a célzást majd visszaölel. A mellének támasztom a fejemet. Két lába közé állok. Majd beszélni kezdek.

-Csak láttam hogy idegeskedsz a verseny miatt. Én még jobban izgulok. De ne aggódj. Nem lesz semmi baj. Ha az eddigieket is végigcsináltuk, a mostani is semmiség lesz. És megnyerjük. Jók leszünk. –érzem hogy lazul a teste, nincs akkora görcsben. A hajamra nyom egy csókot.

-Már a testbeszédemet is ismered. Mi ez ha nem szerelem!? –mondja én meg nevetni kezdek.

-Már napok óta tudom hogy köztünk semmi más nincs csak egy bazi nagy rózsaszín köd. –vágok vissza erre újra mosoly terül szét az arcán. Magával húz és bemegyünk az épületbe.

            Itt van már a másik három csapat. Egy barna hajú csaj egy vörös sráccal. Egy szőke csaj egy fekete fiúval. És még egy barna hajú egy barna hajúval. És mi vagyunk a sötétbarna hullámos a szőkés barnával. Zac az egyik legmagasabb a fiúk közül. Csak elmegyünk mellettük és arrébb állunk. Nem úgy néznek ránk, mint akik gyilkolni akarnak. Csak kíváncsian.

Összenézek Zac-kel. Közelebb húzódik hozzám amikor az egyik barna hajú fiú nagyon vadul vigyorogni kezd felém. Nem féltékeny Zac. Csak azt védi meg ami az övé. Eleve az a gyerek baromi idegesítő lehet. A fülembe suttog Zac.

-Nagyon nem tetszik nekem annak a gyereknek a vigyora.

-Nekem se. –felnézek rá. -Elég idegesítő lehet a srác. –Annak is gondolom. Lemosolyog rám. Ezzel próbálja elterelni a figyelmem. Óvatosan magához húz. Nem feltűnés kedvéért. Csak azért hogy lenyugtasson. A vállának támasztom a homlokom, ő a fejemre támasztja az állát és két nagy karjával átölel. Na így vagyok tökéletesen el!

 

 

            A tánc alatt többször is arra törekszek, hogy tökéletesek legyünk. Egy-két olyat is beletettünk amit nem beszéltünk meg előre. Az egyik mozdulatnál kis híján kimegy a bokám, szerencsére pont a végénél voltunk ezért kicsit még élethűbb lett az összeesés. Zac gondolta hogy valami baj van de nem tett semmit. Mert ne tudott.

De úgy érzem, talán a többi előadás picit jobb lett. Amikor vége az utolsónak, ami valami pompásra sikerült, csalódott leszek. Valamit elszúrtunk. Nem tudom mit. Zac csak ül mellettem és néz előre. Lehet hogy ő is érzi. Lehajtom a fejem.

            Elrontottam. Én vagyok a hibás. Az a hülye bokám! Ha normálisan lépek és nem kalandozik el a gondolatom, simán megcsináljuk. Magamra veszem az egészet. Csalódott lesz rám Zac anyja. A szüleim is. A csajok is. De elsősorban Zac. Nem igaz.

Elerednek a könnyeim. Zac azonnal észreveszi és az arcomat maga felé fordítja. A homlokunk összeér. Csak folynak a könnyeim. Elbénáztam az egész versenyt.

-Mi a baj, Lice?

-Miattam lett rosszabb az előadásunk mint a többieké. –nem merek a szemébe nézni. Felemeli a fejemet és mélyen a szemembe néz.

-Miért te vagy az oka? –kérdezi de már meg sem várom a végét, válaszolok hogy ráz a sírás.

-Kiment a jobb bokám a végén és úgy imbolyogtam mint egy nem is tudom mi… rossz volt és még mindig fáj. –teszem hozzá és felteszi az ölébe a jobb lábam és lágyan elkezdi masszírozni a bokámat. Pár nyomásnál bizony fáj, ezért egyszer-kétszer felszisszenek, ilyenkor Zac csak felsóhajt.

-Bocsáss meg hogy nem vettem észre. Amúgy szerintem nem sikerült nagyon rosszul. Talán picit alultáncoltunk mint szoktunk de nagyon nagy esélyünk van a nyerésre. Míg nálunk csak egy zsűri jegyzetelt a többinél mind a három írt valamit. –szünetet tart. –Lice. Ha esetleg miattad, a kiment bokád miatt nem nyerünk, én nem fogok neheztelni rád. –az arcomra nyom egy csókot majd közelebb von magához. A mellkasára nyomom a fejemet. Picit már jobb. Nem könnyezek. Csak még fáj picit a lelkem. Lelkiismeret-furdalásom lesz ha nem nyerünk.

            A három zsűri feláll. Óvatosan leteszem a jobb lábamat, és megpróbálok rátámaszkodni, de azonnal visszaesek a székemre. Zac a derekamnál fogva megtart és felhúz. A kezemet az oldalára fekteti, és erősen megtart.

-Köszönöm. –ennyit mondok és széles vállának döntöm a fejem oldalát.

Felsóhajt. -Bármikor.

A zsűrik kissé kihúzzák magukat, mi is. Mármint amennyire bírom kihúzni magam. Amarra nézek. Az a srác, aki nagyon vigyorgott, most el van merülve a beszélgetésben a párjával. Hirtelen oldalra néz. Megint vigyorog. Bennem meg felmegy a pumpa. Rázom felé a fejem. De az csak vigyorog tovább. Ki ez és miért vigyorog így? Zac észreveszi és felé néz. Csak ingatja a fejét. Erre a fiú picit megszeppen és elfordul. Zac röhögni kezd. Elmosolyodok én is.

-Ki ez? Nem tudod? –kérdezi. –Nem ismerhet valahonnan?

-Nem lehet hogy felismert minket? –jut eszembe. Jé, erre nem is gondoltam.

-Az megeshet. –bólint majd a zsűrik hangja felé fordulunk.

Újra előkerül az a szokottnak mondható boríték. De abban most csak egy párnak a kódszáma van benne. Előtte kis felvonultatást tartanak.

-A0 és G95. –itt a barna hajú lányra és a vörös hajú srácra néznek. A két fiatal kihúzza magát. –Nagyon sokat fejlődtetek az utóbbi alkalomhoz képest. Nagyon szép előadásokat adtatok elő. Gratulálok az eredményhez, akárhanyadikként végeztek. –mondja az egyik zsűri. Mindkettő bólint, megköszönik mindketten.

-Y01 és T99 –ennél az az idegesítő srác meg a mellette lévő lány húzzák ki magukat egy kicsit. –Nagyon jók voltatok, csak így tovább. Nincs mit mondanom egy régi Lycethen-es pasinak szerintem. –neveti el magát a zsűri mi meg Zac-kel kis híján a nyálunkat is félrenyeljük.

Összenézünk.

            Lycethen? Az az egyik legjobban menő tánccsoport volt, amíg fel nem oszlottak. Sokan azt állították hogy a mi és a Handsome Boyz sikerei miatt oszlottak fel. Csak lesek. Szóval megismert az interjúkról. De én 2010 óta rengeteget változtam! Vagy nem is olyan sokat mint hittem…

-H01 és S98 –mondják ki a kódunkat. Zac közelebb von magához, a bokám még mindig sajog. Kihúzom magam. Amennyire engedi Zac mellkasa.

A zsűri mély levegőt vesz. –Eszméletlen produkciókat adtatok elő. Az utolsó egy véletlen baleset miatt alakult így… de ez is nagyon nagyon ott volt. Így tovább.

-Köszönjük. –mondom kicsit döbbenten. Szóval észrevették. Ennek lőttek. Az a vigyorgós idióta fog nyerni. És a hüle Lycethen-jével. Ha tudnák hogy mi meg az új kedvencek vagyunk? A Wave Resque meg a Handsome Boyz? Akkor mi lennénk élmezőnyben. Megvárom az utcasarkon és jól megverem. Nem kell ahhoz Zac hogy egy-két ütést kapjon.

Zac óvatosan megsimítja a karom, mialatt az utolsó értékelés is elhangzik a kimaradt egy produkcióra.

-Azért ezt nem hittem volna. Ha tudnák hogy mi…

-Akkor mi nekünk lenne nagyobb esélyünk. –mondom csalódottan. A vállamra támasztja a fejét.

-De így is jók voltunk. –a nyakam oldalára nyom egy csókot, ami nagyon kellemes érzés. Csak megsimítom a haját. Mosolyog. Elalélok.

            A zsűri egy hirtelen mozdulattal széttépi a borítékot és kiveszi belőle azt az egyetlen lapot.. amin az a két kód van. Az a kettő, aki visz mindent. Akié a BoyzIsland háttértáncolása. A többi egy gratulációt kép és ennyi. Nagyon hozzábújok Zachez, aki viszonozza a közeledést. Elengedi óvatosan a derekam, mire észreveszem hogy már alig-alig fáj a bokám. Ráállok a bokámra és megszorítom Zac kezét. Visszaszorít. Lehunyom a szemem. Suttogva mondja.

-Nem lesz semmi baj. Nyerni fogunk. Remélem. –a remélemet úgy mondta hogy alig hallottam. Bízik bennünk. Abban hogy jók voltunk eléggé.

-Kódokat mondunk. –figyelmeztet minket előre. H01 és S98. ha ezt meghallom, sikítok. -A győztes pedig… -kommentál a zsűri tovább. –A győztes duó, aki elnyer egy elég nemes címet, egy díjat és a BoyzIsland új klipjében is szerepelhet… -szétnyitja a lapot. Összeszorul a szívem. Zac felsóhajt. A zsűri ránk néz. Két másodpercig csak bámul minket. Zac levesz belőle valamit, mert átkarolja a derekam és picit felpörög. Ide-oda kapkodja a fejét. Mi van abban a pillantásban? Egy másodperc múlva megértem. –A nyertes duó kódjai S98 és H01.

            Zac elém áll és megölel. Először nem értem hogy mi van, de aztán eljut hozzám. Miért ölelne átt, ha nem azért mert nyertünk. Nem! Felsikkantok, felharsan a taps a zsűrik felől. Sikkantgatok, mialatt csak egyre jobban belefúrom a fejem Zac mellkasába. Szerintem még sosem szorítottam meg ennyire, mint most. És még mindig sikoltozok. Zac egy idő után nevetni kezd és csak egy másodpercig választ el magától.

-Miénk a háttértánc. –mondja de meg sem várom mg befejezi hanem az ajkaira tapasztom az enyéimet. És viszonozza. Lehunyom a szemem. Felrepülök mindjárt. Szóval nem rontottam el semmit, nem akadályozott meg minket ez a hülye bokasérülés. Semmit. Miénk a nyeremény. Elhúzódik tőlem, látom rajta hogy még szeretné tovább is folytatni, de aztán rájövök hogy itt van mindenki. Nem baj. Legalább van miért belevigyorognom a régi Lycethen-es gyereknek a pofájába. Ezt megkaptad!

            Zac alig bír hálálkodni, én a szememmel elkezdem keresni azt a srácot. És meg is találom. Teljesen lelohadt a mosoly az arcáról. Én meg sugárzóan rámosolygok. Nagyon furcsa arckifejezést vág. Én még jobban vigyorgok majd Zac-hez fordulok aki még mindig hálálkodik. Szerencsétlenem most annyira boldog! Egy nagy csókot nyomok arra az önelégült mosolygós arcára mire felém fordul.

-Odamész a nyereményekért? –kérdi a zsűri asztal felé biccentve. Rázom a fejem. Lehajtja a fejét. Megfogom a kezét. –Csak is együtt.

Elmosolyodik. –Ez a beszéd. Büszke vagyok rád. –mondja büszkén majd magam után húzom.

            Az asztalon vár a nyeremény. Egy-egy óriási kupa, amit nem tudom hogy fogunk hazacipelni, eleve a ma estét még Zac-éknél töltöm mivel apu üzleti úton van, anya meg barátnőzik. Egy-egy emléklap-szerűség. Mögénk lép mindhárom zsűri. Egyszerre fordulunk meg.

-Nagyon gratulálunk a teljesítményetekhez. –mondja a zsűri, amelyik kijelentette az előbb az eredményt. Másikuk már húzza elő a telefonját. Csak mosolygok. Megbököm Zac karját, mire kapcsol és az asztal elé állunk a nyereményeinkhez. A többi csapat már elhagyta a termet. Megtisztelő.

            Lekattintják a képet, ami már szörföl is a net hatalmas világában, Zac invitál egy képre a nyereményeinkkel. Hozzálépek. A hajamra nyom egy csókot, közben lekap minket. Én csak mosolygok. Mást nem tudok tenni. Már el akar húzódni, amikor előveszem az én telefonom is.

-Bocsi, de kérlek! –kérlelem. Tudom hogy a mosolyomtól meg a hangomtól úgyis beadja a derekát.

-Nem kell bocsánatot kérni, persze. –mondja és megint visszalép hozzám. Ugyanazt teszi, mint a saját képénél, csak én még a papírt amin rajta van hogy a BoyzIsland új klipjének forgatására kaptunk háttértáncosi engedélyt, magamhoz emelem. Persze úgy hogy a többi is látszódjon és mi is. Úgy át vagyok nyalábolva hogy jó nézni azt a képet ami lett belőle. Zac még akkor sem húzódik el amikor látja hogy elküldöm a barátnőimnek ennyi felirattal: Sikerült, miénk az abszolút nyeremény. Észreveszem hogy a barátnőim közül senki sincs fent. Zsebre vágom a telefont. Jó, akkor ott szarom le mindegyiket.

Zachez fordulok. Felnézek rá. Ő meg lehajol hozzám.

-Most mi lesz? –kérdezem, körbemutatva a nyereményeken. Előveszi a telefonját, párat nyom rajta majd a füléhez veszi.

-Riadóztatom apámat hogy jöhet a kocsival. –közben rám kacsint. Visszakacsintok, még az arcomra nyom egy csókot majd picit arrébb vonul hogy beszélhessen az apjával.

 

 

            Nagy nehezen kipakoljuk Zac szobájában a nyereményeinket. Szétszedjük hogy mindkettőnk megkapja a saját nyereményét. Név szerint van írva. Hála istennek. Épp a szerződést nézegetjük, Zac a földön ül. Én az ölében, tökéletesen biztonságban. Feltette a Handsome Boyz-ra a nyerésünk örömhírét és nagyon sokan gratuláltak hozzá. Még privát üzeneteket is kaptam ahol gratuláltak… nem csak a nyereményekhez, hanem magához Zac-hez. Alig bírtam írni a köszönömöket.

-Nézd már, ezt a szerződést nem is a táncverseny szervezője állította ki… hanem a BoyzIsland frontembere…

-Jack? –kiáltok fel és szinte kitépem a kezéből. Amíg BoyzIsland megszállottak voltunk, imádtam őket és a legnagyobb kedvencem Jack volt. Megkockáztatom hogy még talán szerelmes is voltam belé. Mondjuk ez már volt vagy hat éve… Azóta találtam egy olyat akit jobban szeretek. Akinek épp az ölében vagyok. Ki más!?

Végigfuttatom a szemem az egészen. Rendesen megírt, kerek egész mondatokkal írt szöveg. Aláírás: Jack Montain. Hát ez tényleg ő! Ha a lányok alaposabban megnézik majd azt a képet, rájönnek hogy mi is az. És Emma őrjöngeni fog. Az biztos. Már látom előre.

Izgatottam Zacnek dőlök mire a karjai a hasamnál megtalálják a helyüket. A telefonját szorongatja a kezében. A kézfejére fektetem az enyémet. Kiejti a telefont a kezéből és megszorítja a kezem. Így ülünk vagy egy fél óráig és nem mondunk semmit, csak ülünk. Békesség és nyugodtság vesz körül minket. Így kellene mindig lennie.

 

 

Lehanyatlok az ágyra. Zac utánam. Egyenesen rám hanyatlik. Teljesen összeér a testünk. Két erős karjával magához ölel. És nem enged. Nem is akarom hogy elengedjen. A hátába kapaszkodok, és várok arra hogy a szánk újra egymáséra találjon. Zac valahogy nem találja vagy direkt arra vár hogy én tegyem meg… megteszem. Közelebb hajolok még jobban és a szájára szorítom az enyémet. Rám nehezedik. Amilyen nehéznek tűnik, most valahogy teljesen más. Nem nehéz. Vagy csak én érzem így. Beletúrok a hajába. Ilyen lágy és puha még sosem volt.

            Egész ideig csak a szánk mozog, minden végtagunk ugyanott marad, ahol összeért. Ez nem olyan dolog. Ez csak egy sima ölelés. Csókkal kerítve. Egy olyan két perc múlva teljesen leizzad mindkettőnk. Pedig nem is történt semmi! Vagy csak mert meleg van!? Az is lehet. Nem tudom. Nem éreztem túl melegnek semmit. Vagy talán csak a köztünk lévő bizonyos levegő forródott fel annyira? Csak imádom ahogy összetapad mindenünk. Úgy alszunk el, hogy egymást öleljük és másra nem gondolunk csak arra hogy a BoyzIsland-es klipben való szereplés már a miénk és miénk egy táncverseny közös nyereménye. Itt a közös munkán van a hangsúly. És azon hogy vele.

 

 

            Reggel olyan nyolckor kelek fel. Nem is tudom mire. Csak úgy megébredek. Zac még mindig rajtam fekszik. Úgy ölel, mintha nem akarna elengedni, mert ha elenged, eltűnök. Nem fogok eltűnni. Nélküle biztos nem fogok eltűnni. Szeretem. A karjai még mindig a hátamnál fekszenek, amin én fekszek. Attól féltem hogy elfeküdjük a karját. De egyenlőre semmi baja.

A vállamra hajtotta a fejét, érzem ahogy a fülembe szuszog. Imádnivaló. Békés, nyugodt az arca, arról árulkodik hogy jól elvan így. Én is, az holtbiztos. A haja viszont összevissza áll. Van olyan tincse ami tökéletesen belelóg a szemébe, a másik meg eláll a fejétől. Hupsz, én kócoltam össze. A napfény miatt inkább szőkének néz ki, mint barnának. Óvatosan belemerítem a kezem és megpróbálom picit rendezni azt a kupit, amit csináltam tegnap. Még mindig picit össze vagyunk tapadva az izzadságtengertől. De hogy mitől jött ki rajtunk? Nem tudom. Biztos hogy olyan messzire nem mentünk el, mert azt éreztem volna és ő is. Nem. Akkor leálltunk volna. Biztos nem. A Wave Resque rajongói egyenlőre nem olvashatnak terhes tagról. Egyenlőre? Nem is fognak jó ideig. Remélem a barátnőim sem ilyesmikre gyanakodnak. Az nem fog akkor tetszeni nekem.

            Észre sem veszem hogy időközben felébredt Zac. Oldalra fordítom a fejem, hogy megnézzem azt a nyugodt alvós arcát, de hirtelen a két gyönyörű kék szemével nézek farkasszemet. Mindketten mosolygunk.

-Jó reggelt. –mondja kicsit rekedt hangom. Az a hang a végzetemet okozza.

-Jó reggelt neked is. -mondom. És mást nem teszek, csak kissé oldalra fordított fejjel nézem, és ő is engem.

És így fekszünk legalább még egy fél óráig. Senki egy szót sem szól, csak fekszünk és olvasunk a másik tekintetéből. Sok mindent kiolvasok Zac tekintetéből. Olyasmiket, hogy Nem akarom hogy felkeljünk, meg Szeretlek, ne menj sehova! Sok cukiságot.

Egy idő után feltápászkodik rólam. Nagy nehezen lefeszegeti magát rólam.

-Hogy izzadhattam ennyire? –mondja döbbenten, mialatt felül, párat igazít a haján, majd visszahanyatlik, egyenesen mellém. Felé fordulok és a mellkasának döntöm a fejem. Zac csak átkarolja a hátam és közelebb húz magához.

            Az istenit, nem akarok felkelni! Pedig annyi mesélnivalóm lenne a barátnőimnek és még próbálni is kéne mennem Jane-ékhez. De egyszerűen nem megy. Nem akarok felkelni Zac mellkasáról. Én bizony odaragadtam, le nem szed onnan senki! Csak talán ő. De ő is csak egy csókkal szedhet le onnan. Megsimítja az arcom. Hát ő most nem fog megcsókolni vagyis nem vagyok hajlandó felállni és elmenni a telefonomért. Ott szarom le mindegyiket, ahol vannak. Engem most csak Zac érdekel.

 

 

Olyan tízóra felé járhat az idő, amikor megcsörren a telefonom. Zac-kel már a harmadik filmet nézzük. Még mindig ugyanott fekszek. Zac mellkasán, békességben. Azóta se mozdultam el onnan. Én bizony aztán nem! Zac lekapja az éjjeliszekrényéről és felém nyújtja.

-Anyukád az.

Itt az ideje hogy infarktusom legyen kis híján. Azonnal lepattanok Zac mellkasáról és felveszem.

-Szia anya. –köszönök bele. Csak természetesen.

-Hol vagy, báránykám? Tizenegy óra lesz nemsokára, talán lerobbant a busz idefelé? –itt elszégyellem magam. Még nem is buszon ülök. Egy szál trikóban Zac Somy paplana közt vagyok. Na ebből hogy magyarázom ki magam!?

-Ööm… még Zac-éknél. Ez úgy volt.. –kezdek bele még mielőtt elkezdene gyanakodni bármire is –hogy… képzeld mi nyertük meg a versenyt.

Anya belesikít a telefonba. Eltartom magamtól és megsúrolom a fülemet. Zac közelebb mászik és a fülem fölé ad egy csókot. Már is elmúlt a fájdalom. –Na igen, és Jane-ék egy bazi nagy bulit tartottak a tiszteletünkre és a lényeg hogy egy óra felé kavarodtunk haza és mostanáig húztam a lóbőrt.

-Zac-éknél? –kérdez döbbenten.

-Igen. De nyugi nem volt semmi. –hadarom el még mielőtt pánikba esne. Azon a kis izzadságtengeren meg egy jó óra hosszáig tartó csókon kívül tényleg nem történt semmi. –Tizenegyre ha otthon vagyok, jó? –kérdezem. Legalább ezt túléltem.

-Tökéletes. Szia. Majd mesélsz otthon. –mondja. Kinyomom. Az éjjeliszekrényre hajítom és kis híján lefejelem Zac mellkasát ahogy visszahanyatlok megkönnyebülten rá.

Megsimítja az arcom. –Még lesz ennél rosszabb is.

              Itt nem tudom miért elönt a pír. Elmosolyodik és felül az ágyban. Követem a példáját.

Tényleg haza kéne mennem. Ebből még baj lesz ha nem jutok haza tizenegyre. Hogy elrepült az idő!?

-Zac, három film ilyen sok idő volt? –kérdezem, de csak elém mászik és az orrunk összeér. Csak mosolygok.

-Szerintem nem a film miatt tűnt olyan soknak –mélyen a szemembe néz és a hajamba temeti a kezét. –Hanem azért mert együtt voltunk. Ez felér nekem mindennel.

-Tudod hogy szeretlek. –mondom. Vészesen közel hajol. De nem csókol meg újra, csak mélyen a szemembe néz még.

-Tudom. –megvonja a vállát. Még lejjebb emeli a fejét és a szemébe majdnem megfulladok. –És én vagyok a legboldogabb hogy tudhatom ezt.

 

Oldal: 8. fejezet
Hollister- Wave Resque és SomIster - © 2008 - 2024 - hollister-waveresque.hupont.hu

A HuPont.hu weblapszerkesztő. A honlapkészítés nem jelent akadályt: Honlapkészítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat