Zac szobája sokkal nagyobb, mint az enyém. Simán lehet benne mozogni, nem úgy mint az enyémben hogy öt lépésben végigjárod az egészet. Zac-ét tízzel sem lehet végigjárni. És hogy ez a kanapé, amibe beleestem, milyen rohadt kényelmes! Zac nem tudom hova lett, de azt mondta hogy ki ne menjek. Pedig úgy birkóznék egyet a hatalmas és szépséges bernáthegyi kutyájával. Majd kitalálom hogy mivel is üthetném el az időt.

Odamegyek Zac szekrényéhez. Kiveszek belőle két különböző pulcsit. Egy bordót, amiből rájövök hogy kettő van mert ugyanolyan van rajta is. Egy fekete alapú, Obey feliratosat. Most próbálgatni fogok. Meg eleve egy kicsit fázom is. Nem tudom miért hiszen húsz fok van odakint és szikrázó napsütés. De én akkor is fázom.

Kicipzározom a bordó pulcsit, és feldobom a hátamra. Megcsap az ismerős illata. Az egész alakos tükör elé lépek. Picit lóg rajtam, de jól érzem magam benne. Hát persze hogy jól érzem magam benne. Előhúzom a telefonom, ellövök egy képet magamról és elküldöm a lányoknak egy csoportba. Ott szoktunk mindenfélét kibeszélni. Csörög a telefonom. Tanya az.

Ódejó, benne van a szoba is! Ők meg tudják hogy néz ki a szobám, vagyis lőttek a rendes beszélgetésnek.

-Szia, Alice. Te hol a fenében vagy azon a képen? –kérdezi.

Megrántom a vállam majd a telefonba szólok. –Szerinted?

Hirtelen benyit Zac és kis híján felröhög. –Alice, te mit csinálsz azzal a pulcsival?

Tanya még mindig vonalban van ezek szerint. –Ez ki hangja?

-Gondolkozz már! –kiáltok bele, majd leteszem az íróasztalára a telefonom. Zac felé lépdelek.

-Bocsi csak fáztam. Eléggé. –lehajtom a fejem.

Felemeli a fejem és mosolyog. –Bocsi. Nem tudtam. Szólhattál volna. De legalább melegít egy kicsit?

Végignézek magamon. –Annyira nem, mint amikor megölelsz.

Szó nélkül átkarol. Újra tökéletesen biztonságban érzem magam és hamar visszaáll a hőmérsékletem a régibe.

-Már jobb?

-Nem jobb, a legjobb.

-Akkor örülök.

Csak állunk és a karjai átkarolnak a hátamnál fogva magához húznak. A fejem a mellének támasztva, két lába között állok. Békesség vesz körül.

-Amúgy maradhat rajtam a pulcsid? Holnap megyünk egyforma pulcsiba? –kérdezem.

-Persze hogy maradhat rajtad. –mondja és megsimítja a még mindig egyenes hajam. –És az tényleg jó ötlet lenne, ha egyforma pulcsiba mennénk. Mondjuk rajtad egy picit nagynak tűnik…

A szájára teszem a mutatóujjam. –Nem érdekel. Csak a lényeg hogy a te pulcsid.

-Oké, de a hajadat kérem a régibe vagy én vizezem be de az nem fog tetszeni!

Felrántom a szemöldököm. –Mi nem tetszene nekem abban hogy megvizezed a hajam?

Pajkosan elvigyorodik. –Mert ahhoz együtt kéne fürödni. És az egy kicsit komplikált dolog.

Azonnal homárvörösre színeződök. Az tényleg nem lenne valami jó ötlet. –Jó, ezt aláírom. Akkor mindjárt jövök… -kiszakítom magam a karjai közül, majd megmerevedek és visszaszaladok a két nagy karja közé. Felnézek rá, arra a két szépséges szemébe. –Nem tudom hol van a fürdő. Akkora házatok van hogy félek egyedül közlekedni benne.

Hangosan nevetni kezd. –Lice, istenem. Ilyenkor olyan aranyos vagy… Gyere, segítek megkeresni. Amúgy nem olyan bonyolult. –mondja, és kezébe fogja az enyém majd maga után húz.

            Mindketten mezítláb közlekedünk a házban. A padlón csak úgy cuppog a lábunk. Végigvezet egy hosszú folyosón, ahonnan ha lenézek, látom az alsó emeletet, a földszintet. Hirtelen befordul, én meg alig bírok befarolni utána ezért kis híján ráesek. Az oldalánál lóg a karom, mást nem tehetek csak összekulcsolom a hasa előtt. Kissé hátrafordul.

-Csak majdnem elrepültem amarra, olyan hirtelen fordultál be.

Megsimítja az arcom. –Bocsánat.

-Nincs miért bocsánatot kérni. Én voltam az ügyetlen mert nem figyeltem.

-Én meg túl hirtelen. –vágja rá, leválasztja a két kezemet magáról és eláll előlem.

            Végre legalább a fürdőben vagyok. A sarokban lévő mosdókagylóhoz lépdelek. Hátranézek Zac-re.

-Van hajszárító? Az sem ártana.

Nem is szól semmit, csak elmegy a komódhoz, és a felső fiókból kivesz egy szürke hajszárítót. Leteszi a mosdókagylóra majd hátulról átkarol.

-Nem akadályozlak?

Kipróbálom hogy bármilyen akadályba ütközünk-e ha megölel hátulról. Kibontakozok az öleléséből és elindulok egy székért. Zac beleül, én meg a lábain foglalok helyet. Átkarol a hasam előtt, a hátamba temeti az arcát.

            Megnyitom a csapot és végighúzom a hajamon a vizes kezem. Szinte azonnal hullámossá válik. Kisebb-nagyobb tincsenként bevizezem a hajam, már úgy nézek ki mint egy ázott kutya, amikor Zac mögöttem mozgolódni kezd. A mögötte lévő konnektorba bedugja a szárítót. Segít megszárítani a hajam. Nagyon szeretem.

-Segíthetek ugye? Amíg te megcsinálod a többi hajtincsedet, addig én szárítom. Nem vagyok tökéletes benne, de remélem hogy jól fogom csinálni.

Hátranézek. Kitágul a szeme. Elájulok attól a kék szemtől. –Szerintem egy hajszárítást nem lehet elrontani.

-Mindent valamilyen módon el lehet rontani. –vág vissza.

Az ölembe teszem a hajszárítót és a karjára teszem a kezem. Így is érezni az izmait. –De te mivel tökéletes vagy, nem tudsz semmit sem elrontani.

-Senki sem tökéletes. De köszönöm a szavaid.

-Most veszekedni akarsz? –kérdezem meg picit mosolyogva. Nem akarnék sosem veszekedni vele.

-Nem akarnék sosem veszekedni veled. –Jé, ugyanerre gondoltam az előbb. –Én csakis a jót és szépet akarom adni neked. –arcomra nyom egy csókot majd kiveszi az ölemből a hajszárítót és bekapcsolja.

            Folytatom a tincseim vizezését, míg Zac a hullámos tincseimet próbálja szárítani. A tükörből látom hogy csinálja. Elég jól. Fiú létére. Párszor megfújja a tincseim alulról és akkor az arcába fújja az összeset. Ennivaló, amikor ráncolja az arcát. Az egyik saját tincse belelóg a hajába és van annyi esze hogy a hajszárítóval kifújja az arcából. Nevetni kezdek. Zac csak vigyorog. Egy két perc múlva rájövök hogy én már készen vagyok, mert szinte egyetlen tincsem sem száraz már. A többit Zac csinálja.

            Olyan nagy lelkesedéssel szárítja a hajam, mintha edzeni kéne. Vagy táncolni. Nagyon elvan a hajammal. Amikor márcsak pár tincs maradt, beleszagol a hajamba. Mosolyogni kezd. Már egy hete nem mostam hajat! Olyan áporodott szaga lehet, hogyha megszagolom, elájulok. Zac meg csak mosolyog. Tudjuk, hogy Zac mindenen, ami hozzám kapcsolódik, mosolyog.

            Amikor Zac készen van, hátulról beletúr a hajamba és párszor megemelgeti a tincseim.

-Így már tökéletes vagy. Hiányzott a régi hajad. –mondja. –Menjünk próbálni. Azt is kéne szerintem.

-Egyetértek. Próba. –mondom, és utána megyek a szobájába.

 

 

            Rányom a telefonján az indítás-gombra, elindul a zene. Picit elpakoltunk, még jobban. Hogy elférjünk rendesebben. Lent guggolok. Óvatosan felállok ahogy a zene ritmusa kívánja, olyan lendülettel. Háromszor megrázom a vállam, egyet előre lépek, kar előre. Zac is feláll, amíg én csak lengedezek egy picit a zenére, Zac ugyanezt megismétli, amit én az előbb. Majd egyszerre. Mindketten a jobb kezünket oldalra, jobbra kilép, mellé zár. Balt oldalra, kilép, mellé zár. Jobb kézzel egy csettintés, mindketten forgunk egyet, majd jön a refrén. Zac mögém lép, átkarolja a derekam. Megfordulok. Vállra a kéz. Egyet előre, egyet hátra lépés. Most én jobbra lépek ki, ő balra, majd így felváltva legalább négyszer. Maga mögé pörget, átkarolom a derekánál, lehajtja a fejét. Vége a refrénnek. Kilépek mögüle, játszok a kezeimmel meg forgok, majd Zac felemeli a fejét, rám néz és ugyanezt táncolja, amit én az előbb. Én meg a sztepptánc mutatványomat adom elő. Egymás után kétszer a sztepprész rövidebb változata. Majd újra refrén. Ismételjük a refrén részt. Amikor vége a refrénnek, Zac leguggol, én addig folytatom azt a részt, amit az első refrén előtt együtt csináltunk. Azt a részt kétszer, majd én guggolok le, és Zac csinálja meg ugyanezt. Zac is leguggol, mikor végez. Egyszerre rúgjuk ki magunkat, amikor kell, megszorítja ujjaival az enyéimet, és úgy társastáncba egy kicsit együtt mozgunk majd amit az előbb egyenként külön-külön táncoltuk, azt megint együtt, majd a vége előtt pár pillanattal úgy teszek, mint aki elájul, beleesek a karjaiba, leguggol velem és rám borítja a fejét. És a zene leáll. Vége. Semmin sem kellett csiszolni. Minden tökéletes volt.

            Zac feláll. Büszkén méreget.

-Csodálatos voltál. Pedig ez még csak egy hülye próba. Milyen ruhát veszel fel? Mert hozzád akarok öltözni. –kérdezi. Imádom amikor egyformában akar velem öltözni.

Előhúzom a telefonom és kikeresem azt a képet, amit direkt azért csináltam hogy megmutassam Zac-nek a holnapi ruhámat. Megmutatom neki. Közelebb lép. Egy fekete alapon margaréta mintás inget és kinéztem hozzá egy farmer rövidnadrágot akartam felvenni. Elismerően bólogat.

-Jó… akkor én maradok egy szokásos fekete pólónál meg egy farmer. Nem igaz? –kérdezi.

-Biztos. –húzom meg a vállam. Őszintén: én még életemben kék farmert nem láttam rajta. Csak feketét meg ilyen bézsszínűt.

Közelebb hajol, a fülembe sugdos. A karjai megint megtalálják a helyüket. –Te vagy a stylist, neked kell tudni, Lice.

-Nem vagyok stylist, csak fel tudok öltözni. –mondom. És igazam is van. Van olyan, hogy olyan hülyén nézek ki, hogy az a bányarémmel egyenlő. Egymás felé fordulunk.

-Hát az nem kérdés. –mondja és megsimítja rajtam azt a piros tetejű ruhát, ami még mindig rajtam van. Felnézek rá.

-Hogy jutok haza?

Rám mered. –Haza akarsz menni? A szüleid azt tudják, hogy itt alszol!

Kikerekednek a szemeim. Hogy ez miért nem jutott hamarabb el hozzám! –Ja, már azt hittem hogy agyonaggódják majd magukat hogy hova tűntem.

-Nem, a szüleim lefixáltak mindent. –megsimítja az ujjaival a nyakam oldalsó részét. A vérem forrni kezd. –Végre igazán veled aludhatok. Tudod, a szüleim tudják hogy mi van köztünk.

Csak kerek szemekkel ránézek. –Miért nem mondod el a szüleidnek? –kérdezi.

Lehajtom a fejem. –Nem engednék hogy ilyen idősen fiúm, vagy akárcsak párom legyen. Még hetekkel ezelőtt megígértem apának, hogy tizenhét éves koromig nem nagyon fog fiút látni  közelemben. Erre hetekkel később már életem nem első csókján túl vagyok és még aludtam is veled. Nem egyszer. Nem. Hamarabb kinyírna mint hogy bemutathatnálak neki.

Elmosolyodik. –Tök jót elbeszélgettem vele. Nagyon jó fej az apukád. Tudom hogy honnan örökölted a humorodat. –még nagyobb mosolyra húzódik a szája. –Szerintem engem megkedvelt. Tudod honnan veszem? Mert amikor egyszer este kimentem mosdóba, összefutottunk és elkezdi nekem hogy nekem talán megengedné, hogy veled aludhassak, de azért nem árt a biztonság, hiszen egy tizennyolc éves magamfajta még bizonytalan eset. Megköszöntem és mondtam hogy persze, meglesz a kellő távolság. Maradok a kanapén. De akkor már én mellőled keltem ki. Aztán visszamentem és még egy fél órát fetrengtem melletted aztán áttelepedtem a kanapéra, és nem apukád hanem anyukád jött be a szobába, és őt még nem ismerem ezért picit tartottam a reakcióktól. Az apukád elfogadna engem. Neki elmondhatod. –meséli. Apu? Engedné? Alig hiszem el a szavakat, amiket Zac mond, hogy mit beszélgetett apuval. Be fogom egy-két dologba avatni. De előtte inkább Zac-kel egy kicsit el akarok lenni és egy kicsit az Internet világában barangolni.                                                                    Zac beleül az íróasztalánál lévő székbe, párszor rácsap a lábaira, mire szinte rohanok hogy elfoglaljam a helyem. Nálam jobb helye senkinek sincs a világon. Elhelyezkedek az ölében, a bal keze megtalálja a számára kialakult helyét, a jobb kezével meg felveszi a telefonját az asztaláról, de előtte leteszi az enyémet az asztalra. Felveszi, és kamerába állítja. A mellkasa és a nyaka találkozásához nyomom az arcom, mélyen beszívom az illatot, ami onnan árad, Zac meg ellövi a képet. A következőnél megemeli a fejemet és a fejemet az övéhez támasztom. Ez a kép is kész. Csinálunk vagy úgy tíz képet, amiből legalább kilenc Instagram-gyanúsra sikerül, ezért a képek felét átküldi nekem üzenetben, és míg ő az egyik felét, míg én a másik felét pakolom fel. Mivel megkaptam megegyezés alapján azt, ahol a nyakánál van a fejem, azon filózok éppen, hogy milyen szöveget kéne rakni hozzá. Zac telefonjára nézek egy pillantra. Csak megjelöl a képen és egy valamilyen szerelmes hangulatjel, aztán teszi is ki. Jó, én is így fogom csinálni. A fél arca látszik csak, de sebaj. A szeménél megjelölöm, aztán magam és egy jó nagy szivecskét rakok leíráshoz aztán a pipa jelre megyek rá és ezzel egy képet felpasszoltam. Nekem jött öt értesítésem. Tudom, a megjelölések miatt. Zac telefonja zúg egyet a kezében. Rám néz.

-Egy kész. –mondom vigyorian. Húha, ilyen piszok lassú vagyok!?

-Segítsek? Gyorsabban tudok írni.

-Azt megköszönném. –mondom. Olyan fáradt vagyok. A kezébe nyomom a telefonom és elterülök egy kissé az ölében. A jobb oldalamra fordulok és a jobb karjába karolok. Így legalább még leesni sem fogok. Zac csak nevetni kezd.

-Lice, ilyen fáradt vagy? –kérdezi tőlem. Felnézek rá.

-Eléggé. Nem tudom miért. Talán a semmittevés teszi.

-Az meglehet. –mondja, megcsókolja a fejem tetejét majd folytatja a képfelrakásokat.

            Mire végez az én plusz négy képemmel, jött már vagy ötven értesítő kedvelésekről és gratulációkról. Visszakapom a telefonom, és a lányokkal közös csoportomba lépek. Meglátom hogy Jane azt a becenevet állította be nekem hogy Mrs. Somy. Mindjárt megölöm!

Elkezdek írni. Az előbb még nem volt ennyi kézügyességem! Jane, ne nevezz Mrs. Somy-nak. Csak simán Zac Lover akarok lenni <3 Rákattintok a becenév változtatására és ott beállítom a régit. Zac meglátja mellettem.

-Lice, milyen kis aranyos vagy! Ez a beceneved a csoportotokban? Akkor nézd meg az enyémet! –mondja, a kezembe nyomja a telefonját és elolvasom. Nevetni kezdek. Lice védelmezője. –Zac, hogy tudsz ilyen édipofa lenni? –kérdezem, mire megböki a hátamat.

-Mondod te? –vág vissza. Csak az arcára adok egy csókot amitől picit megszeppen majd közelebb húz magához és a számra szorítja az övét.

            És a mocsok előveszi a telefonját és lekap minket! Nem zavar mondjuk különösebben, de azért picit elhúzódok. Kicsit mérges leszek rá, nem is tudom miért. Ok nincs sok rá.

-Lice, mi a baj.

-Kérlek, többször ne fotózz le úgy minket csók közben, hogy előtte nem szólsz hogy szeretnél képet. Ha mondod, úgy benne vagyok. De így… csak így hirtelen és váratlanul….

Ledobja a telefont az íróasztalra, kis híján a földön landol, de két kézzel megszorongat.

-Jaj, bocsáss meg. Nem akartam hogy mérges legyél egy kép miatt. De ugye attól még szeretsz? –mondja, mintha ez lenne a legnagyobb baja.

Túl aranyos fejet vág ilyenkor, nem tudok ellenállni neki. És ezt tudja jól magáról. Kis mocsok. –Ez a kép nem akadályoz meg abban hogy szeresselek.

-Akkor boldog vagyok. Kicsit pihenjünk, majd ha akarsz motorral járkálhatunk a főúton.

Rámeredek. –Neked van motorod?

Elmosolyodik. -Nem mondtam még? Na, akarsz egy kicsit a főúton motorozni? Semmi baj nem lesz, itt vagyok. Megvédelek minden bajtól.

Szélesen rámosolygok. A szemébe lógó tincsét elsimítom a szeméből, hogy lássam a két szemét. –Benne vagyok. De ugye maradhat rajtam a pulcsid? –kérdezem.

Feláll, megfogja a kezem. Rám mutat. Valami más ruha kéne…

-Anyukádnak nincs valami leggingse? –kérdezem. Elgondolkodik. Az arcomhoz hajol. Aztán elhúzódik. Majd megint közel.

-Azt hiszem van. Fekete vagy inkább szürke?

Legyintek. –Jó a fekete is. Valami pólódat kölcsönkérhetem?

-Majd mindjárt visszajövök és választok egyet neked. Addig is… nehogy felszívódjál nekem. –mondja, nyújtott csókot ad, majd kiviharzik a szobából. Én meg engedelmeskedek és el nem mozdulok onnan, ahol állok. Csak a telefonomhoz lépkedek és elkezdek pár hozzászólásra válaszolni.

            Már eléggé belejövök amikor Zac kopogtatás nélkül benyit a szobába. Kikapom a kezéből a nadrágot, amit hozott.

-Köszönöm szépen. Most pedig kérlek menj ki. Nem akarom elrontani…

Vigyorog. –Nem rontasz te semmit sem el. Nyugi, majd az ajtó felé fordulva fogok állni, míg át nem öltözöl. Milyen pólót szeretnél? Úgy akarsz öltözni, ahogy én? –kérdezi és végigmutat magán. A nadrág nem egyezik, mert rajtam fekete van, rajta meg bézsszínű. De nem baj. A pólónak egyeznie kéne. Rajta is fekete. Akkor legyen rajtam is az.

-Akkor egy fekete póló, meg marad a pulcsi. –szorítom összébb magamon a pulcsit. Csak elvigyorodik.

-Jó. –mondja. Elkezd turkálni a szekrényében. Talál egy kicsit kisebb fekete pólót, amit azonnal elmarok a kezéből. Az ujjammal megfordulást mutatok. Csak elmosolyodik és megfordul. Felé fordulva öltözök. Direkt hogyha véletlenül is megfordul, nehogy lásson. Kicipzározom magamon a ruhát, lepottyan a földre, kilépek belőle és belelépek a nadrágba. Felhúzom a derekamon, majd felveszem a pólót is. A pólót kicsit beletűröm a leggings-be, de csak annyira, hogy még jól nézzen ki. A pulcsit feldobom a hátamra, bele is bújok, de nem húzom össze a cipzárját. Zac még mindig háttal áll nekem.

Odalopózok mögé és a hátának döntöm a fejem. A két karomat megfogja, majd a hasa környékén összeteszi őket. A tenyere közt a kézfejem. Kissé hátrafordul.

-Kész vagy. Akkor indulunk ugye? –kérdez. Nagyon fel van dobódva. Még az asztalhoz odalép a telefonunkért, a kezembe nyomja az enyémet és kilépünk a szobából. Bevágja az ajtót. A kezét a szája elé kapja. –Hupsz.

-Ez nagyon hangos volt. –mondom a nevetés határán.

-Nincs semmi baj. –meghúzza a vállát és a kezemnél fogva lekísér a hátsó kertjükbe.

            Ahogy kinyitja az ajtót, kis híján fellöki a kutyája.

-Az istenit, nem tudsz békén hagyni? –mondja a kutyának, aki csak liheg. Gyönyörű nagy kutya. Még mindig fogom Zac kezét, de a jobb kezemet előrébb tartva hívom magamhoz. Megnyalja a kezem. Elmosolyodok. Előrébb lépek. Zac azért még mellettem áll, mint valami testőr és ugyanúgy nézi a kutyát, mint az előbb. Minden mozdulatát lesi. Csak fel ne lökjön.

            De nem lök fel. Csak közelebb jön, és kis híján ráül a lábamra de még éppen csak kibírom rántani alóla. Zac megpaskolja a kutya hátát, az állat meg felnéz rá.

Én is felnézek Zacre és megbököm a vállát a fejemmel. Azonnal a kutya helyett rám figyel.

-A kutya is ugyanakkora úriember mint te. Azt mondtad mindenkit fellök, aki egyszer belép a kertbe. –ezekre a szavakra egy ölelés a jutalom.

-Azt mondtam, de ezek szerint ugyanannyira szeret téged mint én téged. –mondja és a két karja között megint csak totálisan jól érzem magam. Mint mindig.

-És mint én is. –teszem hozzá. Zac valahogyan elhessegeti előlünk a kutyát, majd újra maga után vonszol. A szemem elé tárul egy közepes nagyságú, fekete motor. Csodálatos állapotban van. Ezen fogjuk ma a főutat végigjárni. Isteni érzés lesz.

-Hova akarsz ülni? Elém vagy mögém? –kérdezi.

Meghúzom a vállam. –Nekem teljesen mindegy, így is úgy is biztonságban leszek.

Zac rám néz. A motorra mutat. –Mivel védelmezni akarlak, látnom is kell téged. Ezért elém fogsz ülni.

-Rendben. –válaszolom, majd felpattanok a motor elejére. Zac felém tart egy bukósisakot, amit el is veszek a kezéből és felcsatolom a fejemre, mialatt ő is felszáll. Picit mozgolódik, majd elhelyezkedik és ő is felcsatolja magára a sisakot. Kinyúl az oldalamnál, hogy megfogja a kormányt. Ezzel a karjaiba kapaszkodok. A fejem oldalára lop egy csókot, majd beindítja a motort és kihajtunk a kapun.

            Ahogy belekap a hajamba a hűvös levegő. Ahogy a pulcsimat ide-oda dobálja a szél. Ahogy Zac erősen tartja a kormányt. A jobb karjáról leveszem a kezem és majdnem a lábam mellett lógó lábára ejtem. Zac teste egy kicsit ellazul, a vállamra támasztja az állát. A fülembe beszél.

-Milyen?

-Nagyon jó. –szétnézek. A fákból csak zöld masszát látok, olyan gyorsan megyünk. A szél egyre frissebbnek érződik. –De veled a legjobb. –mondom kicsit hangosan, mire az egyik kezét leveszi a kormányról, csak amiatt hogy átkaroljon. Erről a barátnőim sem tudnak. Senki. Mindenki azt hiszi, hogy otthon ülünk és mást csinálunk. Erről nem tud senki.

-Ugye ez a motorozás nem kerül ki sehova? –kérdezem meg, mire rázza a fejét.

-Nem szeretném. Szeretnék pár kettesben töltött programot is, amiről nem tud senki, csak mi. Meg talán a szüleink. –itt nem a szüleinken, hanem a talán szón volt a hangsúly. Még közelebb húzódok Zachez, a nyaka és mellkasa közötti helyre teszem az arcomat, elengedi a derekam és újra a kormányra helyezi a kezét. Én meg belekapaszkodok még jobban. A bal oldalunk felé nézek. A sáv közepén vagyunk, mégis tökéletesen látom azt a nagy szakadékot, ami alattunk terül el. Imádok itt utazni mindig. Olyan csodálatos látvány fogad itt mindig. Mindig találok itt olyan dolgot, amit eddig soha. Most azt, hogy az a sok zöld együtt milyen gyönyörű. Épp most nem süt a nap, ezért úgy tűnik, mintha minden egy kicsit fakóbb lenne. De gyönyörű.

            Felemelem a fejem. Az út is kissé nyirkosnak tűnik. De ez is nagyon szép látvány. Felnézek. Zac erősen koncentrál az útra. Sosem láttam ilyen felelősségteljesnek. És merésznek. Tudtam róla hogy merész és nagyon bátor. De közben lágyszívű is. Velem az. Ha bármit ártanék neki, nem szidna le, hanem inkább elvonulna hogy egyedül legyen. És ahogy az ember Zac-et szomorúnak látja, olyankor megszakad a szíve. Sosem akarom szomorúnak látni. Ha én az vagyok, az nem lényeges, Tudom hogy úgy is boldoggá tesz valamivel.

Zac észreveszi hogy őt nézem. Lemosolyog rám. A két szép kék szeme úgy csillog, mint egy drágakő. A kezét újra a hasam elé helyezi, megint csak egy kézzel kormányoz.

Tudom hogy semmi bajunk nem lesz. Megvéd. Vigyáz rám. Félt. A súlyzózásnál is nagyon féltett. Mintha öngyilkos akartam volna lenni. Szeret. Nagyon. Én is szeretem. Már nem tagadom le senki előtt sem. Mert semmi értelme.

-Lice, megnéznéd, mennyi az idő a telefonomon? –kérdi, én azonnal cselekszek. Kiveszem a pulcsijának a zsebéből a telefonját. Leoldom a zárat. Leolvasom az időt.

-Két perc és hét óra. –mondom, de csak tartom továbbra is a kezemben. Alaposan megnézem a kezdőképernyő hátterét. Az egyik képünk, amit ma délután csináltunk. Hátrafordulok. Azért megkérdezem hogy az alap hátterét megnézhetem-e. Sosem turkálnék bele kérdezés nélkül a dolgaiba. –Megnézhetem a háttered?

Elmosolyodik, egy csókot ad az arcomra. –Minek nézed, ha el is tudom mondani? –kérdezi. Ezzel nem erőlködök, akármennyire kiváncsi vagyok, visszacsúsztatom a pulcsija zsebébe a telefont.

-Lice. Vigyázz. Megfordulok. Nem megyünk tovább. Nem akarok sokáig távol lenni. Eleve a kedvencedet csináltattam anyával. –azonnal összefut a nyál a számban.

-Spagetti? –kérdezem a számat nyalogatva.

-Azt, igen. –bólogat mosolyogva. Mindkét kezével megfogja a kormányt. Nagyon erősen a két karjába kapaszkodok.

            Úgy fordul meg velem, hogy senkinek egyetlen hajszála sem görbült. Elmosolyodok.

-Ügyi vagy. –dicsérem meg.

-Nem kell dicsérni. Sokszor csináltam már ezt. Legutoljára két hete ültem ezen, de akkor még senki nem ült úgy itt, hogy a motorozás szépségét is meglássam. Lice, miattad látom az élet gyönyörű oldalát. Eddig csak a lázadó, rosszfiús oldalát láttam, de most már a szép és napos, szeretve lenni oldalát is látom.

Nem bírok megszólalni. Most a változatosság kedvéért a bal kezét teszi a hasam elé, és egész úton ott tartja.

A városban elhajtunk egy zebra előtt, és hirtelen oldalra nézek. Ugye csak összekeverek egy srácot Eric-kel? Ugye csak képzelődtem? Mintha hirtelen Eric-et és Tinát láttam volna kéz a kézben… Áh, csak képzelődtem.

Felnézek és döbbenetemre Zac is ugyanolyan pofát vág, mint én. Pánikba esek. Eric, hogy lehet ilyen hülye?

-Láttad azt, amit én? –kérdezem elcsuklott hangon.

-Az a srác nekem nagyon ismerős volt.. nagyon hasonlított Eric-re, de nagyon remélem hogy az nem ő volt mert ha igen, esküszöm megütöm. Emmát így cserbenhagyni!?

-Ugye csak képzelődtem? –kérdezem, és mintha lőttek volna az eddigi békességnek. A gyomrom összeszorult. Ha ez Eric volt… Akkor Emma milyen állapotban lehet épp most?

-Remélem én is. –mondja Zac. Látja hogy pánikban vagyok. –Nyugi, Lice. Ha Ericnek van esze, nem jön össze Tinával. És én Ericet okosnak ismerem, nem egy kavarógépnek… de nem tudom, őszintén nem tudom. Ne aggódj. Majd megoldjuk. –mondja és biztatóan rám villantja a mosolyát. Ez egyből lenyugtat.

            Amikor beérünk a kapun, Zac lepattan, leveszi magáról a sisakot, ledobja a földre és azonnal segít leszállni, tartja a kezét. A kezébe csúsztatom a kezem és leugrok a motorról. Elkap és nem akar elengedni. Átkarol.

-Köszi, hogy vagy nekem.

-Akkor én mit mondjak? –mondom nevetve, kissé inkább suttogva. A hátára támasztom a kezeimet és hagyom, hadd ivódjon belém a pillanat öröme. Hogy Zac-et akkor ölelem meg, amikor akarom. Akkor fogom meg a kezét, amikor akarom. Akkor csókolom meg, amikor akarom. Mert ő is akkor teszi meg ezeket, amikor akarja.

            Két kutyaugatás ébreszt fel az álomból. Zac-kel elengedjük egymást és utána bevonulok a házba. Ahogy belépek, megcsap a kedvenc ételem, a spagetti illata. Akkor lettem spagetti mániás, amikor Olaszországba voltunk nyaralni és megkóstoltatták velem anyáék. Ahogy megéreztem azt az ízvilágot, belezúgtam a spagettibe. De jobban nem szeretem, mint most Zac-et.

            Zac odaint az anyukájának, aki egy mosollyal üdvözöl bennünket.

-Szia, Alice. Hogy tetszik Zac motortudománya?

-Bámulatos. –bólintok. –Mint maga Zac. –mondom, mire az a két nagy kar megint megtalálja a helyét rajtam.

-Ezt nem kellett volna, Lice. –mondja és egy csók kíséretében elkéredzkedik a mosdóba a kissé olajos kezét megmosni. Addig Zac anyukája egy székhez invitál és leültet.

-Alice, szólíts csak Gaby-nak. Mivel Zac ennyire holtszerelmes lett beléd, ezért ennyit megtehetsz, hogy a nevemen szólítasz.

-Jó, persze. –elmosolyodok. Nagyon hasonlít az anyukája rá. Tőle örökölte a kék szemét meg a haja színét. Azt a nem is barna de nem is teljesen szőke haját. Szőkésbarna. Egyezünk meg abban.

-És mi újság a csapattal? –kérdezi. Meghúzom a vállam.

-Jól haladunk a próbákkal. –válaszolok. –Sok lelkiekben is van részünk, de azért vagyunk egy csapat, hogy kiheverjük. –fűzöm még hozzá és haloványan elmosolyodok.

-Jut eszembe: próbáltatok a holnapi vesrenyre? Nagyon bízom benne hogy nyertek, mert mindkettőtöknek megvan az adottsága hozzá. –ez jól esett.

Hirtelen megjelenik a semmiből Zac. Az anyjának egy csókot lop az arcára, majd a székem mögé áll és a mellkasom előtt lágyan keresztezi a karját. Lenézek a kezére. Szétnyitja a tenyerét.

-Tiszta, nyugalom.

-Az sem érdekelne ha tiszta kosz lenne.

-Tudom. Apa hol van? –kérdezi Zac az anyjától.

-Mindjárt jön.

Ezzel megnyugtatja Zac kedélyeit és inkább leül mellém és az ujjait összekulcsolja az enyéimmel. Felnézek rá.

Úgy érzem, jobb helyem sosem lesz ebben a világban. Zac mellett van a legjobb helyem. És ma este is mellette fogok álomba merülni. Közelebb hajolok Zachez. Most vallomásra készülök.

-Zac?

-Igen?

-Nincs jobb hely számomra annál, ha a karjaidban vagy az öledben kell lennem. Komolyan. Semmi sem jobb.

Elmosolyodik. Közelebb hajol. A homlokunk összeér. Kivillan a mosolya. Haloványan mosolygok. –Nekem pedig annál jobb nincs, hogy tudom hogy ezt érzed.

 

Oldal: 7. fejezet
Hollister- Wave Resque és SomIster - © 2008 - 2024 - hollister-waveresque.hupont.hu

A HuPont.hu weblapszerkesztő. A honlapkészítés nem jelent akadályt: Honlapkészítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat